Hope arra ébredt fel, hogy valaki finoman a karját rázogatja. Ahogy résnyire kinyitotta a szemét, szinte elvakította a fény, a friss havon tükröződő napsugarak meglepetésként érték, ahogy az a tény is, hogy a műhely előtt parkoltak. Amikor elaludt, száz mérföldre jártak Black Deer Valley-től.
– Maud nem említette, hogy havazott – motyogta, majd nyújtózkodott egyet az ülésben.
– Éjszaka eshetett – szólalt meg Sean a kormány mögött, majd ő is megropogtatta a vállait.
Hope hirtelen felélénkült, hiszen ez azt jelentette, a tervezettnél hamarabb értek haza az autószállításból. Meg akarták lepni a többieket, ezért apjával egész végig felváltva vezettek, ahelyett, hogy egy motelben töltötték volna az éjszakát. December huszonnegyedikén nem csupán a vacsorára akartak megérkezni.
A lány kiszállt a trélerből, fázósan összehúzta magán a bélelt dzsekit, ahogy megcsapta a reggeli hideg. Orrában ezernyi kis tűszúrást érzett, miközben beszívta a fenyőillatú, szinte harapható levegőt. Seattle-ben nem volt ilyen vehemens a tél, mint itt, de Hope a világért sem cserélte volna fel mostani életét a régivel.
Apja átkarolta a vállát.
– Menjünk be, ölni tudnék Helen forró kávéjáért.
Hope kuncogott. Az idős asszony nem árulta el a titkot, hogy mitől olyan telt és selymes a kávé, amit készít. A lány hiába ült mellette és figyelte legalább százszor, és próbálta pontosan lemásolni minden egyes mozdulatát, a siker eddig elkerülte. Mi több, az O’Brien panzióban senki sem tudott olyan tökéletes kávét főzni.
A konyhai ajtón halkan mentek be, és Helen annyira belemerült a sonkás rántotta készítésébe, hogy ijedten felsikoltott, amikor Hope hátulról megölelte.
– Szia, nagyi!
– Istenkém, te lány, a végén még szívrohamot kapok! – szorította kezét a mellkasára az idős nő. – Maud azt mondta, este érkeztek.
Mindkettőjüket alaposan végigmérte. Miután nyugtázta, hogy egyben vannak, elővett két bögrét és teletöltötte azokat kávéval.
– Angyal vagy – mormogta Sean, ahogy belekortyolt a gőzölgő italba. – Megyek, letusolok.
– Aztán gyere reggelizni! – szólt utána Helen anyáskodva. A férfi nem fordult vissza, csak távozóban intett a kezével.
– Eric még alszik? – kérdezte Hope, amikor kettesben maradtak. Helen megrázta a fejét.
– A nagynénéd egy kilométernyi bevásárlólistával beküldte a városba, jó, ha két óra múlva hazaér.
Hope elszontyolodott. Az úton töltött egy hét sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor Eric kísérte el apjukat, és a lány maradt otthon. A síszezon beindultával megtelt a panzió, a srác segítségére nagyobb szükség volt, mint Hope jelenlétére, ezért kivételesen a lány tartott vele, amikor elszállították a legutóbb felújított autót.
Helen letett elé egy adag rántottát, Hope farkaséhesen vetette rá magát. Az úton elfogyasztott gyorséttermi kaják köszönőviszonyba sem kerülhettek a nő főztjével.
– Polly hogy van? – érdeklődött a lány két falat között. Ez volt az első alkalom, hogy távol volt kutyájától, de hiába kérdezősködött, mindig csak annyit feleltek, jól van. Hope ebben erősen kételkedett.
– Depressziós. Az ágyadban alszik, minden éjjel sír, és csak akkor hallgat el, ha érzi Ericet maga mellett. Alig eszik, Maud tegnap is kiskanállal etette. Falatonként – rázta a fejét az asszony.
– Legközelebb magammal viszem – fogadkozott a lány. Őt is megviselte, hogy itthon kellett hagynia kis kedvencét, de féltette a hosszú úttól.
Letette az üres kávésbögrét a pultra, még egyszer megölelte Helent, aztán elindult az emeletre.
A karácsonyi dekorációt már egy hónapja előszedték a padlásról. Hope is segített feldíszíteni a vendégszárnyat, de úgy emlékezett, kevesebb girland és magyallevél volt a lépcsőkorláton egy héttel ezelőtt. A szobaajtón lógó hatalmas, piros-ezüst gömbökből összeállított koszorú is pár napja kerülhetett oda.
Amikor fél évvel ezelőtt ideköltözött, valahogy egyértelmű volt, hogy Eric szobájában rendezkedik be. Volt egy-két apró összetűzésük, hogy kinek mennyi hely jut a szekrényben, és a srác miért nem csukja le a vécé fedelét használat után, de egész gyorsan összecsiszolódtak. Hope el sem tudta volna képzelni, hogy ne Eric mellett ébredjen minden reggel. A munkában is jól kijöttek egymással, és bár tiszteletben tartották a másik tudását és ötleteit, nem egyszer előfordult, hogy Seannak döntőbíróként bele kellett avatkoznia a szakmai vitájukba.
Pont, mikor benyitott volna az ajtón, nagynénje lépett ki a saját szobájából. Maud a kora reggel ellenére kipihent és tettre kész volt. A lány eddig nem fejtette meg, mitől van ennyi energiája. Minden vendéghez volt egy kedves szava, a gyerekek imádták.
– Hope, drágám! – Maud átölelte, a lány kicsit lehajolt, hogy nagynénje termetéhez igazítsa sajátját. A rakoncátlan vörös fürtök csiklandozták az arcát, de a megszokott parfümillat megnyugtató burokként vette körbe, ahogy a zöld-piros kockás flaneling puha érintése is.
– Jó újra itthon.
– Imádlak, és örülök, hogy épségben hazaértetek, de rohannom kell. A vendégek fél órán belül elözönlik az étkezőt, Helen nem bír egyedül a reggelivel – pillantott az órájára a nő.
Hope elmosolyodott.
– Nincs harag, láttam, mennyi kocsi áll a parkolóban. Letusolok és megyek segíteni.
– Először engeszteld ki a kutyádat – emelte fel az ujját Maud.
– Úgy lesz – fogadkozott Hope mosolyogva.
– Belle tíz perce indult Seattle-ből, délutánra itt lesz! – szólt utána a nő vidáman.
Hope alig várta, hogy megérkezzen a keresztanyja, már régen találkoztak.
A szobájukba belépve nem tudta, mire számítson. Fellélegzett, szerencsére ide nem jutott a dekorációból, pont elég volt neki a kinti látvány. Még szoknia kellett, édesanyjával Seattle-ben régen nem díszítették fel ennyire a házat. Polly a franciaágy közepén feküdt, a fejét is alig emelte fel. A szokásos üdvözlés helyett erőtlen nyüszítésbe kezdett.
– Annyira sajnálom! – Hope mellé feküdt, a karjába vette, és addig simogatta, amíg a vonyítás alábbhagyott. Kellett neki egy kis idő, hogy hajlandó legyen puszit adni a gazdájának, ez jól jelezte sértettségét.
Ahogy a kutya ott szuszogott a mellkasán, Hope szeme elnehezült, az éjszakai vezetés miatti kimerültség erőt vett rajta.
Arra ébredt fel, hogy Polly vakkant, a következő pillanatban Eric szájon csókolta. A lány orrát megcsapta a srác illata, az a különleges öblítő-tusfürdő elegy, amitől minden alkalommal elgyengült a térde. Szinte reflexből a nyaka köré fonta a karját, hogy elmélyítse a csókot, aztán rádöbbent, hogy a rántottaevés után nem mosott fogat, és előző este tusolt utoljára. Eltolta magától a srácot.
– Várj, koszos és izzadt vagyok – mentegetőzött.
Eric arcán csibészes mosoly jelent meg, óvatosan megfogta a még mindig Hope-on fekvő kutyát, és letette a földre.
– Semmi gond, úgyis régen használtuk a kádat – húzta magával a lányt a fürdőszoba felé, Polly tiltakozó vakkantására álltak csak meg.
– A fürdőben leszünk – magyarázta a kutya szemébe nézve Hope. – Nem megyek sehová.
Polly vakkantott még egyet, aztán leheveredett az ágy előtti szőnyegre.
Eric eltekerte a forró vizes csapot és bezárta mögöttük az ajtót. Folyamatosan Hope-ot nézte, miközben elkezdte lefejteni magáról a ruhadarabokat.
A lánynak sem kellett több biztatás, szinte rekordsebességgel vetkőzött le.
– Boldog karácsonyt nekem – kuncogott Hope, és behajtotta maga mögött a fürdőszobaajtót.
Ezek is tetszhetnek
Ling-Balogh Erna: Amikor beüt a karácsony
- 2023.12.22.
Amikor Mercodiában jártunk…
- 2023.12.07.
Könyvbemutató beszámoló
- 2023.04.02.