Ling-Balogh Erna: Amikor beüt a karácsony

Mór

Még bőven sötét van, amikor félkómásan magamhoz térek. Kedd reggel, a világ egyik leghaszontalanabb időpontja. A keddet már nem illik olyan mélyen utálni, mint a hétfőt, de közben olyan távol van még a hétvége, hogy elérhetetlennek tűnik. Belekapaszkodom a redőny húzózsinórjába, és sötétség ide vagy oda, inkább hunyorgok, amikor kikémlelek az ablakon. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért. Azért, drága barátaim, mert a házunk fényárban úszik, hátha erre akarnának kanyarodni az ufók, és szükségük lenne némi jelzőfényre.

Anya persze nem ezzel indokolja, hogy apának egy létra tetején kellett töltenie a hétvégét, hanem a karácsony közeledtére hivatkozik. Elvetemült egy nőszemély, ha az ünnepekről van szó, és mióta visszakapott valamennyit lelki stabilitásából az „Izolda cukra” atombomba óta, azóta megint nagyon meg tud táltosodni. Halványan elmosolyodom, ahogy az egyik hideg fényű füzér villan. Valójában annyira azért nem bánom, hogy anya újra a régi.

Azzal azonban még nem birkóztam meg, mit kezdek a hasonlóan mániákusnak tűnő barátnőmmel. Mert ami Pankának nyáron a diabos tábor, az télen a karácsony. November elseje óta karácsonyi filmeket kell bámulnom, Michael Bublé hangjától szeretném felvágni az ereimet, és nagyon parázok attól, hogy a Mikulás hoz majd nekem egy csúnyapulcsit, amit idült mosollyal a fejemen kéne viselnem, amennyiben párkapcsolatban kívánok maradni még januárban is.

– Hogy aludtál? – kérdezi anya, amikor lecsoszogok a lépcsőn.

Csak egy bárhogyan értelmezhető morgásra futja tőlem válasz gyanánt, de szerintem megszokta. Nyilván Bublét dúdol, amilyen szerencsém van. Ráírok Pankára, hátha megnézi velem hétvégén a Die hardot. Az is karácsonyi, nem?

Háromszor kell elolvasnom a válaszát, hogy értelmezni tudjam.

Panka: Bocs, de nem érek rá hétvégén. Készülnöm kell a Gyermekdiabétesz Napra.

Én: De pénteken Mikulás! Mikor van ez a valami egyáltalán?

Panka: Mór! Januárban! Kettőt pislogok és itt terem, nekem pedig alig van addig szabad kapacitásom!

Hirtelen a csúnyapulcsi is csábítónak tűnik, és amellett, hogy teljesen értetlen vagyok, kicsit meg is sértődtem. Nem akar velem mikulásozni? Azok után, amit az elmúlt hónapban kiálltam? Viccel velem ez a csaj?

Izolda libben be a konyhába, hosszú hajában megcsillannak a kék tincsek. November óta így mászkál, ez is valami diabos dolog.

– Mi az a Gyermekdiabétesz Nap? – szegezem neki a kérdést.

– Szerinted minek tűnik? Országosan rendezvényeket szerveznek a gyermekdiabbal a középpontban, minden egyesület nagyon készül rá. Miért? Nem tudtad? – A megvetése nem tesz jót cserbenhagyott férfiúi büszkeségemnek.

– Mondjál már még valamit erről! Panka miért van tőle bedilizve, mikor pedig itt kopogtat a karácsony az ablakon?

– Mert ő a főszervező idén. És ugye tudjuk, hogyan viselkedik, ha diabos programokról van szó?!

Ízlelgetem magamban az infót, hogy minden meghunyászkodó papucsbarát törekvésem ellenére sem vagyok képes lekövetni a barátnőm mániákus projektjeit, és kezdek idegbe jönni.

– Móricka? Ugye nem vagy dulifuli? – gügyögi Izzi, de most csak összeborzolom a haját bosszúból, és kicsörtetek a házból.

Akkor majd bearanyozom én magamnak a hétvégémet!

Panka

Az a baj a stresszel, hogy megpiszkálja a cukromat. Anya olyan nyugodt hangon beszél hozzám, mintha egy ijedt őzike lennék.

– Mindennel időben készen leszel, szívem. Minden rendben. Pihenj egy kicsit, oké?

Hogy pihenhetnék? Karácsonyi boldogságfelhőben töltöttem a novembert, teljesen háttérbe szorítva a tényt, hogy január 11-re készen kell állnom a programokkal, szerencsekerékkel, kitűzőkkel, egyenpólókkal, betanult műsorral, és még ki tudja, mi minden mással. Egyes egyedül! Hogy lehetne így nyugodt addig akár csak egy hétvégém is? Vagy valaki lesz szíves kivenni a suliból addig, amíg szervezkedem?!

Összefacsarodik a szívem, ha a hétvégi Mikulásra gondolok. Apával ilyenkor minden évben bemegyünk a főtérre, antikváriumokban szemezgetünk, forró csokit iszunk, és fohászkodunk, hogy essen a hó. A havazás és az együtt töltött idő pedig a legnagyobb boldogság nekem.

De most őt is lepattintottam, Mórról nem is beszélve, és ha jól sejtem, ennek senki nem örült.

Suli előtt még elküldök néhány emailt, aztán próbálom rábírni az agyamat, hogy az órák alatt ne a januári esemény körül forogjanak a gondolataim. Nem vagyok benne valami eredményes sajnos.

Szerda délután azon kapom magam, hogy lassan két napja nem beszéltem a barátommal. Ilyen nem történt még, mióta a fesztiválon összeborultunk.

Én: Mi újság? Milyen napod volt?

Egészen beesteledik, mire válaszol.

Mór: Bocs, nem értem rá válaszolni.

Én: Programod volt?

Mór: Nem olyan fontos, mint a tiéd. Anya és Izzi karácsonyi recepteket próbálgattak, azt kellett megszavaznom, mi kerüljön a menüre. Aztán sétáltunk egyet a környéken, hogy megnézzük a feldíszített házakat.

Nem kérdezett vissza, hogy velem mi a helyzet.

Lehangoltan visszafordulok a laptopom felé, és arról ábrándozom, hogy reggelre mindent beborít a hó.

Izolda

Nagyon hosszú levelet írtam a Jézuskának. Oké, tudom, hogy nem létezik. De aki látta már az anyukámat akcióban, annak a Jézuska létezését nem jut eszébe megkérdőjelezni, még megvadul a végén. Így aztán kötelességtudóan listáztam mindent, amire vágyom, és biztos vagyok benne, hogy valahogy épp azt fogom kapni, aminek igazán örülök.

Holnap Mikulás, úgyhogy ki kell még tisztítanom a csizmámat, de előtte bepakoljuk a cipősdobozt, amit egy ötéves kislánynak készítünk. Nem fogok sunnyogni, nagyon szeretek kapni. De amikor a szüleimmel egy-egy ovis gyereknek készítünk szeretetcsomagot a fa alá, az még a bontogatásnál is boldogabbá tesz. Elrendezem a csillámporos tusfürdőt és a marcipános szaloncukrokat, aztán szemügyre veszem a napról napra mélabúsabb bátyámat.

– Na, sikerült valami programot kitalálnotok Pankával a hétvégére? Beférsz az életébe?

Mór úgy kapja fel a fejét, mint akit arcul ütöttek.

– Tessék?

Nem merek válaszolni, úgy tűnik, nagyon beletenyereltem valamibe.

– Nem megyünk sehová. Nem ér rá – mormogja, mielőtt visszabújik a telefonjába.

Anya ugrik közénk, arcán földöntúli mosollyal.

– Havazást mondanak! Havazást! Mikulásra! – trillázza.

Elnevetem magam. Táncra perdülünk a szőnyegen, apa is csatlakozik. Egyedül a bátyám morog.

– Hé, tudod mit? – világosodom meg hirtelen. – Rabold el! Törj rá! Ne hagyd, hogy Grinccsé változzon! Hódítsd vissza Pankát a karácsonynak!

Mór

Kivételesen lehet, hogy a húgomnak igaza van. Talán távolságtartás helyett meg kellene próbálnom a nőm lelkére beszélni. Kikukucskálok az ablakon, majd csekkolom, hogy hány óra van, mert a sötét aztán nem segít ezt meghatározni.

– Császtok! – vetem oda a családnak, mielőtt elindulnék Pankáékhoz.

Nem érzem az arccsontom, mire a buszmegállóba érek, olyan kínzóan hideg lett. Írok egy üzenetet Mátyás haveromnak, biztos ami biztos, álljon készenlétben. Mire leszállok a buszról, tényleg apró hópelyhek kezdenek szállingózni. A feldíszített lámpaoszlop fényében kavarognak, és ezt jó jelnek tekintem.

Panka anyukája nyit ajtót, és hiába nem számított rám, sejtelmesen mosolyog, amikor meglát.

– Panka! Mór van itt!

Kockás nadrágban és puha piros pulcsiban kerül elő, és olyan, mintha ezer éve nem láttam volna. A haja kócos copfban, de így is ő a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. Azt hiszem, kezdek megbocsátani neki. Megölelem, pedig biztosan megfagyasztom vele.

– Hé, idegen! Mit szólsz a hóhoz?

Meglepetten pislog.

– Milyen hóhoz?

Oké, Miss Karácsonynak tényleg segítségre van szüksége, ha még a havat sem vette észre.

– Nézz ki! Nemrég kezdett esni.

Nagyra nyílnak a szemei, az arcán épp az a gyermeki öröm, amivel anya is elénk pördült. Elhatározásra jutok.

– Kapsz rá egy estét, hogy befejezd a januárra való készülést. Írj meg minden emailt és szervezz ki feladatokat. Holnap jön a Mikulás, és nem akarom, hogy a laptop előtt találjon!

Az anyukájára nézek, szándékom szerint esdeklő tekintettel.

– Jó lenne, ha Panka holnap kihagyhatná a sulit. Még az is lehet, hogy akkora hó esik, hogy mindent lezárnak! – próbálkozom az esélytelenek nyugalmával. – Ha pedig nem, akkor van egy hely, ahová el kell őt vinnem. Hogy visszahódítsam a karácsonynak!

Az anyósjelöltem felnevet, úgyhogy nyert ügyem van.

– Holnap nyolckor az állomáson! Ne késs! – nézek még a barátnőmre, adok neki egy puszit, aztán épp olyan gyorsan, ahogy jöttem, le is lépek.

Panka

Nincs akkora hó, hogy mindent lezárjanak, de ahhoz éppen elegendő, hogy mesevilágban érezzem magam. A hótaposóm dugig van cukormentes édességekkel és gyümölccsel, a szívem pedig Mórral. Szót fogadtam neki, és riadóztattam a tábori barátaimat, hogy segítsenek a szervezésben. Fogalmam sincs, miért nem gondoltam erre hamarabb. Hiszen még távolról is annyi mindent át tudnak vállalni! Dorka, Rebeka, Anna és Matyi mind másban jók, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy hatékonyan oldják majd meg a problémákat, amiktől nekem napok óta zsong a fejem.

Meleg harisnyába és manós ruhába bújok, majd kiürítem a csizma, egyrészt hogy legyen nálam elemózsia, másrészt, hogy fel tudjam venni. Mert végre szükség van rá! Igazi hó borítja a tájat!

Apa elvisz az állomásra, és mire odaérünk, ismét hullani kezd. Ugrálok örömömben, és magamhoz szorítom az angyalkás hátizsákomat. Mór már vár.

– Világosban érjetek vissza! – kéri apa.

– De háromkor sötétedik! – nézünk rá döbbenten, úgyhogy kicsit elgondolkodik.

– Jó, akkor vacsorára!

Ez rögtön jobban hangzik. Természetesen még megvárja, hogy jegyet vegyünk, aminek két oka lehet: tudni akarja, hová megyünk, és lecseszné a jegyárust, ha bunkózna velünk.

– Gödöllő? – nézek Mórra kérdőn, míg szülőapám az autója felé indul.

– Olyan kétségbeejtőnek tűnt a helyzeted, hogy a hó és a Karácsonyház kell hozzá, hogy visszatereljelek a helyes irányba!

– De nem idegesített a sok karácsonyi film? Meg zene? Meg ruha?

Abban a hitben voltam, hogy ezt a fiúk nem annyira tolerálják.

– Lehet, hogy ezen a hétvégén a Die hardot akartam nézni. Lehet, hogy rettegtem a csúnyapulcsi gondolatától. Esetleg az is lehet, hogy attól most is rettegek. De ha ez kell ahhoz, hogy önmagad légy, akkor benne vagyok egy suliból lógós, hószállingózós, kirándulós randinapban. Nagyon is benne.

A nyakába vetem magam, és beteljesítem az egyik legklisésebb álmomat: a hóesésben csókolózom a szerelmemmel a peronon, miközben befut a vonat, és körülöttünk emberek örvénye forog.