Keringő egy íróval

A Kárpát walzer a Monarchia idejébe repíti az olvasót, ahol egy misztikus kaland keretein belül Pestről elvonatozhatunk Fiumébe, egy titokzatos metronómmal a poggyászunkban. Interjúnkban a könyv szerzőjét, Szép Zsoltot kérdeztük arról, hogy hogyan indult el a pályán, miként alkotta meg a saga első részét.

Miért az írást választottad, mint önkifejezési módot? 

Két pillér van, ami az írás felé terelt, az egyik az olvasás, a másik a szerepjáték. Már egészen kis koromban elkezdtem olvasni. Nagyrészt egy Pest megyei faluban nőttem fel, ahol eleinte nem volt társaságom, ezért sokszor fogtam egy könyvet és az egész hétvégét arra szántam, teljesen kikapcsolt. Az iskolából hazafelé a vonaton is olvastam. Emlékszem, előfordult, hogy miután leszálltam, hazafelé, menet közben is folytattam, mert már annyira begyakoroltam az útvonalat. 

Hogyan kapcsolódik a szerepjáték az íráshoz? 

Ez a regény és a karakteralkotás folyamata is innen gyökereztethető. Régebben gyakran összejártunk a barátaimmal (mostanában már nem annyira, mert családapák lettünk, dolgozunk), kitaláltuk a sztorit, a játékosok megformálták a szereplőket, és közösen megoldottunk egy feladatot. Voltak kedvenc karaktereink, kidolgoztuk őket, a motivációjukat, hogy mit szeretnek és köréjük építettük a történeteinket. Annak idején a Kárpát walzer is egy ilyen történet csírájaként fogant meg.

Mit szeretsz az írásban?

Az írás az, ami a legrészletesebben engedi a teremtést, úgy, hogy közben az olvasó képzeletét is megmozgatja, ő is részese lehet a folyamatnak. Szeretem a filmeket, főleg a jó sorozatokat, de ott készen kapjuk az anyagot, csak a szemünkkel kell dolgoznunk, míg ha az ember olvas, rá van kényszerítve, hogy elképzelje a történetet, a szereplőket, a motivációikat, ezért sokkal erőteljesebb tud lenni, mint egy film. 

Mi a legkedvesebb élményed, ami az íráshoz kapcsolódik?

Amikor megírtam a könyvet és szóba került, hogy ki lesz adva, akkor az idősebbik fiam (8 éves) végigmutatott a könyvespolcon és megkérdezte, hogy „Apa és akkor ott lesz a te könyved is?”. Láttam rajta, hogy mennyire büszke rám a maga módján. 

Hogyan viszonyulnak a fiaid a történeteidhez?

A walzer világát nem ismerik és egy darabig még nem is fogják, mert ez egy felnőttmese, amit igyekszem is hangsúlyozni, hiszen erős drámai részek vannak benne. Előfordult, hogy írtam nekik mesét, illetve sok történetet megpróbáltam interaktívvá tenni számukra. Szerették az ilyen típusú meséket, ahol ők is részesei lehettek a történetnek, ahol eldönthették, hogy például teázni vagy gyümölcsöt szedni menjen a nyuszi és a medve.

Sokszor kiemeled, hogy ez a történet egy felnőttmese. Miért fontos számodra ez a műfaj?

A gyerekkori élményeim rendkívül meghatározóak voltak. Gyakran nyaraltam egy kis faluban, a Börzsönyben, és rendszeresen eljártam a nagymamámmal tollfosztásra, kukoricamorzsolásra, ahol az idős asszonyok mindig meséltek valamit: történeteket, falubeli pletykákat, ezzel szórakoztatták egymást. Ekkor szembesültem azzal, hogy milyen ereje van annak, ha valaki mesél, mennyire összehozza az embereket. 

Milyen környezetre van szükséged írás közben? 

Ez a könyv eléggé „mostoha körülmények között” született meg. Nem úgy kell elképzelni, hogy az író úr félrevonult a dolgozószobájába, megitta a teáját vagy a kávéját és írogatott, hanem buszon, vonaton írtam, míg a munkahelyem és a lakásom között ingáztam. Pont ezért nem alakultak ki szokásaim, különös igényeim, de amikor szükségem volt egy kis nyugalomra, akkor természetesen azt is megkaptam. A családom támogat, a feleségem és a sógornőm az élharcosok ebben. Mindig kérdezik, hogy van-e valami, amit elolvashatnak. 

Ilyen körülmények között hogy tudsz ihletet állapotba kerülni? 

Kell egy kis idő, hogy belekerüljek a történetbe, ami lehet tíz perc vagy akár fél óra is, de előfordul, hogy egyáltalán nem megy. Egyszer csak „átbukok”, én sem veszem észre mindig, és csak írok, írok, írok. A feleségemtől kaptam egy kis játékteknőst, őt szoktam írás közben néha ütögetni, hogy bólogasson, illetve van dolgozószobám is, de nem mindig esik jól egyedül lenni, kimegyek inkább a nappaliba, ahol szól a tévé, játszanak a gyerekek. 

Milyen könyvek voltak hatással rád írás közben?

Először Az erényes című fejezetet írtam meg, ami a főszereplőről, Zsuzsannáról szól. Ezután elgondolkoztam azon, hogy milyen is legyen a történet, hogyan folytatódjon. Legyen egy főszereplőm, aki lineárisan halad? Ekkor találkoztam a Trónok harcával, amiben tetszett, hogy szanaszét futnak a szálak, mint egy stratégiai társasjátékban. Továbbá Bram Stoker Drakuláját emelném még ki. Itt láttam először, hogy működhet egy olyan történet, ahol a szereplők összeállnak és legyőzik a gonoszt. 

Miért ezt a zsánert választottad?

Mindig irigyeltem az angolszászokat, hogy milyen jó viktoriánus kori fikciós, misztikus kalandregényt tudnak alkotni. Emellett voltak filmes inspirációim is, főleg a Guy Ritchie rendezte Sherlock Holmes. Szerettem volna, ha ezeket a benyomásokat úgy tudom ötvözni, hogy valami érdekeset alkossak. Először megvolt, hogy mit szeretnék, aztán felmerült bennem, hogy vajon szórakoztatná-e ez az embereket, illetve működhetne-e a történet magyar környezetben is? 

Miért éppen ezt a korszakot választottad?

Ez a korszak a szívem csücske. Mindig is szerettem a történelmet, de valahogy ez az az időszak, ami megfogott. Már az ipari forradalom idején vagyunk, megjelentek a gőzgépek, a technika halad, de még ott lehet vidéken a tündérmese, a varázslat, a szellemvilág. Tetszett az erős társadalmi és erkölcsi követelmény, ami akkor jelen volt. Az udvarlási szokások, a bálozás, egy nemesi ház felépítése, a benne lévő hierarchia, az etikett, a ruhák (bár nem irigylem a nőket, hogy fűzőt kellett viselniük). Egyszerre volt kötött és kifinomult mind az építészet, mind a társadalom. Szerintem én voltam az első az osztályomban, aki fiú létére Büszkeség és balítéletet olvasott és nézett.

Miért döntöttél úgy, hogy a könyvben a saját illusztrációid szerepeljenek?

Tinédzser korszakom kedvenc könyve Cooper Nagy indiánkönyve volt. Emlékszem, akkora volt, mint egy lexikon, mert mind az öt részt egyben jelentették meg abban a kiadásban. A könyvben voltak apró tusrajzok, amelyek segítették az olvasót hangulatba kerülni. Mivel van készségem a rajzhoz, úgy gondoltam, a saját könyvemben is elférne néhány skicc, hogy én miként képzelem a hőseimet, a helyszíneket.

Mennyi kutatómunkára volt szükséged a könyv megírásához?

Sok mindennek utána kellett néznem. Mivel a korszak a szerelmem, a kutatás folyamatos volt, amióta csak olvasok, de voltak segítőim az úton. Például egy hadtörténész, Babucs Zoltán és az egyik barátom, Lendvai Ancsi, aki rendkívül otthon van az akkori társadalmi szokásokban, ő a ruhákkal, öltözködéssel kapcsolatban is sokat segített.

Jártál valamelyik külföldi helyszínen, ami felbukkan a könyvben? 

Három napot töltöttem Fiumében. Korábban olvastam már róla, hogy „ékszerdobozként” emlegetik, de amikor személyesen is láttam, akkor teljesen megfogott. Az első napon úgy éreztem magam, mint Zsuzsanna a Kárpát walzerben: ez a város végeláthatatlan és gyönyörű. Az Óváros, a történelmi rész tele van szűk utcákkal, zegzugos az egész. A kedvencem a vasút, amelynek pályája a házak között fut be az állomásra. A második, harmadik napon vált egyértelművé számomra, hogy Fiume mégsem annyira hatalmas, mint először gondoltam. Beleborzongtam, hogy hőseim a képzelet síkján ezeken az utcákon járhatnak.

Megosztom:

Ezek is tetszhetnek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük